Viki

Kezdeti magabiztosságom a hetek múlásával elpárolgott. Lassan felfogtam, hogy az idei év, keményebb dió lesz, mint gondoltam. A tanárok dupla annyit követeltek, és mindenkitől azt hallottuk, hogy:
-    Engem nem érdekel, hogy más órájára tanultok-e de ha az enyémre nem, annak súlyos következményei lesznek!
A heti két-három dolgozat, és a tanítás utáni különórák, felemésztették a szabadidőmet, és ha ez még nem lenne elég, munkát vállaltam egy kis könyvesboltban a piactéren.
Apunak nem tetszett az ötlet, ő jobbnak látta, ha az időmet tanulásra, és a barátaimra fordítom, mert így is dolgozhatok még eleget.
-    De jobban érezném magam, ha én is hozzájárulhatnék a családi kasszához. – mondtam kissé könyörgő stílusban, ami felesleges volt, hiszen mindketten tudtuk, hogy úgyis az lesz, amit én akarok.
-    Csak nem szeretném, ha elpazarolnád a legszebb éveidet. Szórakoznod kellene, és…
-    A munka is lehet szórakozás. – vágtam közbe. – Sőt, még az is előfordulhat, hogy közben bepasizom.
-    Oké, – tárta szét a karját – ha ez kell ahhoz, hogy barátod legyen, akkor csak csináld.
-    Ezzel kellett volna kezdenem. – morogtam szem forgatva.
Néha iszonyú nehéz volt összeegyeztetni a dolgokat, még akkor is, ha csak hétvégén dolgoztam. Ha úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, egyszerűen kimenekültem a temetőbe, hogy anyunak mesélhessek.

-    Gondolkoztál már a tovább tanuláson? – kérdezte apu egyik reggel, kávézás közben. Valószínűleg úgy nézhettem rá, mint aki egy másik bolygóról jött, mert magyarázat gyanánt hozzátette: - Egyetem, főiskola. Anyád ezt akarná! – dobta be az ütőkártyát, mielőtt megszólalhattam volna. Pár perc gondolkozás után így feleltem:
-    Tanítani szeretnék.
-    Azt hittem, író leszel. – mondta viccelődve.
-    De apu! Kell valami más is, – válaszoltam komolyan. – különben se megy nagyon az írás. Enyhén szólva alkotói válságban szenvedek. – grimaszoltam.
Az iskolában is elkezdtek szórólapokkal bombázni, amivel az volt a baj, hogy ha az ember nem volt elég határozott, könnyen bőségzavarba kerülhetett.
-    Hát, matematikus nem leszek, az tuti! – morogtam, miközben a táskámba gyűrtem az egyes dolgozatomat.
Ami a faházat illeti, már az első hét végére megbarátkoztunk a helyzettel. Szereztünk mikrót, hűtőt és vízforralót. Hidegebb reggeleken forró teát kortyolgatva – néhányan cigizve – vártuk, amíg megérkezett a tanár.
-    Ha kevesebbet olvasnál, nem állnál bukásra. – fűzte hozzá Anikó néni, visszarántva ezzel a szörnyű valóságba. Legszívesebben hozzátettem volna, hogy messze még a félév vége, de biztos lett volna valami hozzáfűznivalója, ezért inkább hallgattam. Nem akartam bevallani, de beijedtem. Tény, hogy nem voltam egy matekzseni, de szerettem volna eljutni az érettségiig, aztán meg átvergődni rajta.
-    Ne pánikolj, inkább bagózz! – nyújtott felém Bogi egy szál jófajta cigit, amit elfogadtam.
-    Apád lecsap! – szólt a korláton ücsörgő Lilla - aki megjegyzem szintén füstölt- mire összehúzott szemmel néztem rá. Csak két dolog tudott rávinni a dohányzásra, a feszültség, és az alkohol.
-    Basszus, mindjárt szalagavató! – nyögtem, mert rájöttem, hogy se ruhám, se cipőm. A táncokat pár nappal ezelőtt kezdtük el tanulni, de más haladás nem történt.  – Olyan kevés ez az egy év ennyi mindenre! – sopánkodtam, néhányan pedig helyeslően bólogattak. – Ha két életünk lenne, az egyikben simán leérettségiznénk, de a másikban, csak erre a banzájra készülnénk.
-    Túl sok volt a tennivaló, de túl kevés az idő.
Mire észbe kaptunk, már eltelt egy hónap.

Tomi

Idővel a mindennapok összevisszasága kellemes érzéssel töltött el.
Az esküvő után egyszerű pincérként dolgoztam tovább. Össze–vissza kellett bejárnom, ami azt jelentette, hogy minden egyes alkalommal hullafáradtan estem haza. Hétvégente és a szabadnapjaimon többnyire Robival és Danival, meg az ő haverjaikkal lógtam. Olyan volt, mintha most pótoltam volna be, amit a börtön miatt kihagytam.
-    Öröm nézni, hogy jól érzed magad! – mondta Gábor mikor nálam kávéztunk. Én éppen a másnapomat igyekeztem kiheverni, ő meg egyszerűen csak felugrott. – Már csak egy lány hiányzik! – ugratott. Engem ki tudott akasztani a témával, az ő szeme viszont minden alkalommal huncutul, csillogott.
-    Ugyan, ki akarna velem szóba állni? – húztam keserű mosolyra a számat.
-    Nincs a homlokodra írva a múltad.
-    Ha kiderülne...
-    Lehet, hogy az illető így is elfogadna! – emelte fel kissé a hangját. – Legalább próbáld meg Tomi!
Igaza volt Gábornak, bár eszem ágában sem volt bevallani neki. Viszont megfogadtam, ha találok valakit, nem engedem el.