Viki

Semmit sem tudok anyám gyilkosáról, hiába szerepelt a címlapokon és a tévében. Az arcát kitakarták, a nevének a csak a kezdőbetűit közölték. Sokan megkérdezték, hogyan bírom ilyen higgadtan elviselni a történteket:
-    Én a helyedben, megkeresném! – mondták.
Igazság szerint, később tényleg megfordult a gondolataimban, hogy előkerítsem az illetőt, persze nem azért, hogy elégtételt vegyek. Sokkal inkább, tudni szerettem volna, miért tette, hogy milyen érzelmek kavarogtak benne, mikor cselekedett.
Apám, velem ellentétben mindent megtett, hogy fényt derítsen a gyilkos kilétére. Szerencsére, a hivatalos szervek, nem tettek eleget semmilyen kérésének, mert biztosra vették, hogy az első adandó alkalommal végezne az illetővel.
Október lévén hideg és barátságtalan időnk volt, ami nagyban elősegítette, hogy a múlton rágódjak. A problémát csak tetézte, hogy egyedül voltam a könyvesboltban. A háttérben halkan szólt a rádió, egy vidám dal próbálta felvenni a harcot kinti idővel, persze sikertelenül.
Az emeleten ücsörögtem a kanapén, kezemben egy bögre forró teával, ölemben a történelem füzetemmel. Minél keményebben próbáltam tanulni, a helyzet csak rosszabb lett. Az ajtó feletti csengő hangjára felkaptam a fejem.
-    Csak én vagyok az! – kiáltott fel Erika néni. – Gyere le légy szíves! – Arrébb rúgtam a füzetem, majd bögrével a kezemben lesétáltam a lépcsőn. Az előttem álló nő egy újságot adott a kezembe. Először nem értettem miért, majd megláttam a címlapot:

NEMRÉG SZABADULT A DROGÜGYLETBEN ELHUNYT NŐ GYILKOSA

-    Remélem, apám nem tudja meg egyhamar. – mondtam szárazon.
-    Nyugodtan menj haza, ha szeretnél, úgysincs forgalom.
Normális esetben maradtam volna, de nem bírtam elviselni még egy órát egyedül. Szükségem volt arra, hogy emberek vegyenek körül. Miután összepakoltam, buszra ültem, és bezötykölődtem az Árkádban lévő kedvenc kávézómba.
Rendeltem magamnak egy Örmény narancs kávét, aztán lecsaptam a két szabad hely egyikére. Szerettem csak ülni, és nézni a körülöttem lévő forgatagot.
-    Elkészült a kávéd Viki! – kiáltott Gergő a pult mögül. –Régen láttalak! – jegyezte meg kissé szemrehányóan, mikor odasétáltam az italért.
-    Sűrű napirend. – mondtam vállat vonva. Éppen visszaültem volna a helyemre, mikor megállt az asztal mellett egy fiú.
-    Leülhetek? – mutatott a velem szemben lévő székre.
-    Persze! – válaszoltam, s közben gyorsan végigmértem. Első látásra nem lehetett több huszonháromnál. A szemébe lógó haj, és az arcán lévő heg rosszfiús külsőt kölcsönzött neki. Az ajkamba kellett harapnom, nehogy elvigyorodjak. Gyorsan elkaptam a pillantásom, mielőtt észrevenné, hogy bámulom. Belekortyoltam a kávémba, és elkezdtem lapozgatni az asztalon lévő újságot, amit addig le sem tettem, míg el nem ment rendelni. Megpróbáltam fegyelmezni magam, hogy ne viselkedjek úgy, mint egy idióta. Mi van velem?
-    Nem zavar, ha rajzolok? – kérdezte, mikor visszaült.
-    Ha csak nem engem akarsz megörökíteni, - viccelődtem – akkor semmi akadálya.
-    Szégyenlős vagy? – vonta fel a szemöldökét.
-    Nem, csak volt néhány rossz tapasztalatom rajzok terén.
-    Honnan tudod, milyen lesz a végeredmény, ha meg sem próbálod? – mosoly játszott a szája sarkában, s én igyekeztem nem viszonozni, de éreztem, ahogy a szám sarka felfelé göbül. Jobbnak láttam nem válaszolni, inkább kapkodva előszedtem a történelem füzetemet. A fiúra sandítottam, aki előtt már ott feküdt a rajzlap és a ceruza, s elmélyülten bámult.
-    Eszedbe ne jusson lerajzolni! – figyelmeztettem.
-    Akkor mégis mit rajzoljak? – az asztalra könyökölve közelebb hajolt. Hirtelen ötlettől vezérelve elé toltam a kávés csészémet.
-    Csendélet! – mondtam tárgyilagosan.
-    Hm… talán.
Munkához látott, én pedig megpróbáltam a saját dolgomra koncentrálni. Hamar belefeledkeztem a Mátyásról szóló tételbe. Kezdett bevésődni a fejembe, ami a korábbiakhoz képest, kész csoda volt. Ez apró mosolyt csat az arcomra.
-    Maradj így!
-    Miért is? – kérdeztem, mire bosszúsan felsóhajtott.
-    Mert le akartam rajzolni, ahogy mosolyogsz.
-    Minden lányt le akarsz rajzolni, aki veled szemben ül egy kávézóban? – kérdeztem pimaszul.
-    Csak, ha tetszik.  – megpróbáltam nem eltátani a számat. Nem erre a válaszra számítottam. Legszívesebben elrohantam volna, de tudtam, azzal csak olajat öntenék a tűzre. Ehelyett inkább így feleletem:
-    Figyelj! Értékelem az erőfeszítésed, de nem ismerjük egymást, szóval…
-    Ezen lehet változtatni.
-    Hidd el, te engem momentán nem akarsz közelebbről megismerni.
-    És esetleg később? – megint mosolygott, amitől, felgyorsult a pulzusom. Miért nem hagy békén?!
-    Bonyolult az életem. – vetettem oda.
-    Az enyém is. Fogalmad sincs mennyire. - a csipkedő él eltűnt a hangjából – Igazad van. Ne haragudj, hogy így viselkedtem!
-    Nem mutatod meg mit rajzoltál? – reméltem vissza tudom vezetni a korábbi beszélgetéshez.
-    Talán máskor. – felkapta a táskáját, majd sietve távozott.
Összezavarodtam.

Tomi

Hiba volt eljönnöm ide. – futott át az agyamon, miközben a buszra vártam. Pedig olyan jól alakultak a dolgok.
Később, az ágyon fekve, előszedtem a rajzot. A lány tanult, s közben egy pillanatra halvány mosoly suhant át az arcán. Vajon mire gondolhatott, mikor azt mondta, bonyolult az élete? Mindegy, az enyémnél csak jobb lehet. Attól féltem, ha megtudná mit tettem, meggyűlölne. A lehető legkevesebbet próbáltam elárulni a múltamról, s ez a munkahelyen tökéletesen működött, de egy kapcsolat teljesen más. A bizalomra épül, de én még nem álltam készen arra, hogy teljesen megbízzak valakiben. Bármennyire is féltem, az agyam hátsó részében ott zümmögött a kérdés: Mi lett volna ha?

-    Furcsán viselkedsz. – jegyezte meg Gábor. Hetekkel a történtek után jártunk. A lányt azóta sem láttam, mondjuk ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy a kávézónak még a környékét is elkerültem. – Valami baj van? – megállt és kifújta magát. Rászoktam a futásra, és néha ő is csatlakozott hozzám.
-    Találkoztam egy lánnyal. – böktem ki, mire az aggódó arckifejezés helyébe mosoly lépett.
-    És mi történt? – vonta fel a szemöldökét. – Jaj, Tomi, ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled! Mindent részletesen el kell mesélned!
-    Rendben, de menjünk fel! – indultam a bejárat felé.
-    Na, most már kegyeskednél elárulni végre, mi történt? – türelmetlenkedett, mire megmutattam neki a rajzot. – Látom, még mindig tudsz rajzolni. – jegyezte meg elismerően. – Ki a lány?
-    Nem tudom. – válaszoltam, mire ráncba szaladt a szemöldöke.
-    Mi az, hogy nem tudod?
-    Egy kávézóban találkoztunk. Leültem vele szembe, és csak beszélgettünk. Na, jó, csipkelődtünk, aztán tanulni kezdett, én meg lerajzoltam.
-    Legalább tetszett neki?
-    Nem látta. Igazából, azt sem engedte, hogy lerajzoljam. Megpróbáltam rávenni, hogy találkozzunk, erre csak annyit mondott, hogy bonyolult az élete.
-    És? – keresztbe fonta karját a mellkasa előtt.
-    Ennyi. Leblokkoltam.
-    Ne legyél már ennyire gyáva! – mordult rám.
-    Jó érzés volt flörtölni. – ismertem be.
-    Akkor ne nyavalyogj, hanem keresd meg! Lehet, hogy elfogadna a múltaddal együtt. Majd kihúzzátok egymást a bajból, ha úgy alakul.
-    De nem olyan kapcsolatra vágyom, ami arról szól, hogy egymás sebeit nyalogatjuk. Stabil hátteret szeretnék, és családot! Talán egyszer.
-    Ha megtanulsz bízni, idővel minden sikerül.
-    Azt se tudom, hol keressem őt!
-    A kávézóban. Azt hittem egyértelmű.

Viki

Próbáltam kitalálni, mi történt. Mit mondhattam, amitől ennyire kiakadt? Egyáltalán ki volt ő?
A következő hetekben ezek a kérdések kergették egymást a fejemben.
Aznap este, mikor hazaértem, a konyhában találtam néhány üres pálinkás üveget, ami azt jelentette, hogy apu is látta az újságot. Remek! Fogalmam sincs miért, de én is töltöttem magamnak egy pohárka jóféle italt. Gyorsan magamba döntöttem, amit aztán meg is bántam, mert pokolian égette a torkom. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, aztán felmentem megnézni aput. Szerencsére békésen szuszogott az ágyban, szétvetett tagokkal. Igaz, hogy munkásruhában, ami nem volt éppen tésztának mondható, de legalább nem tombolt. A legrosszabb, ami történhet, hogy mikor felébred, pocsékul fogja érezni magát. Tíz körül kerültem ágyba, de nem jött álom a szememre. Egy órányi forgolódás után beláttam, hogy képtelen vagyok elaludni. Mint ilyenkor lenni szokott, most is a temetőbe indultam. Ha túl sok minden kavargott a fejemben, vagy magányosnak éreztem magam, mindig kilátogattam anyu sírjához. Későéjszaka lévén a temetőt már bezárták, de nem estem pánikba. Eleinte sokszor elkaptak mikor kijöttem, még a rendőrségen is kötöttem már ki e miatt. Aztán mikor rájöttek, hogy semmi rosszat nem csinálok, a rendőrök alkut ajánlottak. Akkor megyek a temetőbe, amikor csak akarok, de csakis kulccsal (ezt megelőzően ugyanis a kerítésen jöttem-mentem). Kulcsom volt, világítás viszont nem, szóval jó húsz percembe telt, míg bejutottam. Az esetek többségében mindig volt nálam zseblámpa, de aznap az említett tárgy a szekrényem alján pihent. Mikor már odabent voltam, simán ment minden, könnyen megtaláltam anyu sírját. Leültem vele szemben, aztán beszélni kezdtem, mintha ott lenne velem. A jó emlékekhez mosolyt fűztem, a szomorúaknál megpróbáltam visszatartani a könnyeimet.
Nem tudom mennyi időt tölthettem ott, de egyszer csak piszok fáradtnak éreztem magam. Nehezemre esett, de visszaindultam, különben a temetőben éjszakáztam volna. Miközben átvonszoltam magam a néma városon, a fáradtság ködén túl ott motoszkált bennem, hogy bárki is volt az a fiú, mindent megtennék, hogy újra lássam.
A hetek egyre csak teltek, engem pedig lefoglalt a szalagavatóra való készülődés, és az iskolai feladatok. Jó jegyeket akartam szerezni, mert be szerettem volna kerülni a tanítóképzőbe. Persze, Lilla kiszúrta, hogy furcsán viselkedem, és addig nyaggatott, míg el nem mondtam neki töviről hegyire, hogy mi történt a kávézóban.
-    Miért nem kérdezted meg a nevét? – kissé mérges volt rám, amiért nem vettem a kezembe a dolgot.
-    Nem tudom. Eleinte nem is gondoltam rá, aztán mire észbe kaptam, már lelépett. – persze mondanom sem kell, én is cefetül bántam, hogy nem tettem semmit akkor.
-    Hidd el, ha találkoznotok kell még, úgyis fogtok! – Ezt szerettem Lillában, mindig tudta, mit kell mondania, hogy jobban érezzem magam. Közben pedig rimánkodtam, hogy a Sors igenis intézze úgy, hogy mi ketten találkozzunk.

A nagy találkozás még két hetet váratott magára. A barátnőm tanácsára elmentem a kávézóba, remélve, hogy ezúttal több szerencsével járok. Rendeltem egy forró csokit, leültem a múltkori helyemre, és vártam. A helyiség ezúttal majdnem üres volt. Alaposan körbenéztem, ez remek alkalom volt arra, hogy megpróbáljam leállítani a fantáziámat, ugyanis az elmúlt pár napban találkozásunk számtalan forgatókönyvét gyártottam le. Éppen meredten bámultam a csészémet, mikor valaki megszólalt a hátam mögött:
-    Csendélet? – Szándékosan nem fordultam oda, nehogy meglássa az arcomon átfutó széles vigyort. Viselkedj! Nem vagy viháncoló tini lány!
-    Helló Idegen! – köszöntem, mikor leült elém.
-    Tamás. – most megint annak a kedves, vidám srácnak láttam, mint kezdetben, de már tudtam, hogy van egy másik arca is.
-    Ezúttal is rajzolni fogsz, Tamás? – szegeztem neki a kérdést, és hagytam, hogy mosolyra húzódjon a szám.
-    Nem. Igazság szerint, bocsánatot szeretnék kérni azért, ahogy a múltkor viselkedtem.
-    Mindenkinek lehet rossz napja. – válaszoltam könnyedén. – Mellesleg, én sem álltam a helyzet magaslatán. – beszéd közben csavargatni kezdtem egy hajtincsemet. Mindig ezt csináltam, ha ideges voltam. – Kezdjük újra! – ajánlottam fel, s a mosolyából ítélve, tetszett neki az ötlet.
-    Akkor, először is, - kezdte komolyan, de láttam rajta, hogy visszafojtja a vigyorát – áruld el a neved Idegen! Aztán részletezd nekem, miért is vannak rossz tapasztalataid rajzok terén.
-    Viki vagyok! Ami a portét illeti, hát egyszer lerajzoltak vagy tíz évvel ezelőtt, és iszonyú ronda lett. – erre elnevette magát. Jó volt hallani. – Egyáltalán nem hasonlít rám.
-    Megtartottad? – kérdezte, s közben lazán beleivott a csokimba. Normális esetben leordítottam volna az a sűrű fekete haját, de most szemem se rebbent.
-    Igen. Valahol a szekrényem mélyén hever.
-    Hú, akkor tényleg nagyon gáz lehet.
-    Kösz szépen! – néztem rá szúrós szemekkel, és visszavettem tőle a bögrémet.
-    Legközelebb megmutatod?
-    Lesz legközelebb? – vontam fel a szemöldököm válaszra várva.
-    Legyen? – passzolta vissza a labdát, de bárcsak ne tette volna. Teljesen össze voltam zavarodva.
-    Kérdezd meg később! – hangzott a frappáns válasz.
-    Szavadon foglak! – kacsintott rám, a szívem meg majd kiugrott.
-    Most mesélj te! Mióta rajzolsz?
-    Igazából, egész kisrác korom óta, de eleinte csak firkálgattam. Egyszer még a tapétát is összekentem zsírkrétával.
-    Basszus! Anyukád biztos mérges volt! – nevetnem kellett, ahogy elképzeltem a jelenetet.
-    Arra már nem emlékszem, de azt mesélték, nekem kellett lemosnom. Hozzáteszem, a tapéta fehér volt, a kréta pedig sötétzöld.
-    Ez nagyon durván hangzik! – rötyögtem.
-    Aztán, nem is tudom… A rajzolás, valahogy természetesen jött. Minél idősebb lettem, annál jobban ment. Sok mindenen segített át… – Az utolsó mondatnál a hangja kissé ellágyult, a tekintete elkomorult. Nem akartam, hogy ez a vicces srác megint eltűnjön.
-    Más hülyeséget is csináltál gyerekként?
-    Egyszer például meg akartam viccelni anyut, úgyhogy elloptam a szomszéd macskáját, és bezártam a konyhaszekrénybe. Lehettem olyan tízéves.
-    De miért?
-    A bátyám azzal piszkált, hogy úgyse merem megtenni. El kellett lopnom az öregek macskáját. Hozzáteszem, kölcsönösen utáltuk egymást, mert ahol lehetett keresztbe tettünk nekik.
-    Te aztán rossz gyerek lehettél.
-    A tesóm sok mindenbe belevitt, mikor nagyobb lettem. Később a húgom is csatlakozott hozzánk, de ő csak azért, hogy jól mulasson.
-    Szóval, ti voltatok a környék rémei. – foglaltam össze, mire ártatlan kifejezés ült ki az arcára.
-    Csak a szomszédságot piszkáltuk, amúgy a többi környékbelinek szívesen segítettünk.
Nem tudom meddig beszélgettünk, de mire kettőt pislogtam, már együtt vártuk a buszt a sötét utcán.
-    Szóval, legyen következő alkalom? – tette fel a korábbi kérdést. Ránéztem. Azt sem tudtam, mit csinálok. Kisimítottam egy tincset a szeméből, úgy válaszoltam:
-    Legyen. – elég közel hajoltam hozzá, hogy az ajkunk össze érjen. Egy váratlan szélrohamtól megborzongtam. Megszűnt a varázs, de mielőtt végleg kitisztult volna a fejem a nadrágzsebébe csúsztattam egy cetlit. – Hívj, ha látni szeretnél! – próbáltam komolynak tűnni, de végig mosolyogtam.
-    Jó éjt! – mielőtt elléphettem volna, mosolyogva hozzám hajolt. Azt hittem, meg fog csókolni, helyette a homlokomat puszilta meg. – Vigyázz magadra! – mondta, mielőtt felszálltam volna buszra.

Tomi

A bennem kavargó érzelmektől teljesen kifordultam magamból. A csók, bár nem volt igazi, csak olaj volt a tűzre. Előtte is elmentem a kávézóba, de hiába. Ám a mai este, mikor megláttam, hogy ott ül az asztalnál, úgy döntöttem, mindent felteszek egy lapra.
Reméltem, sikerült lepleznem, mennyire ideges vagyok, bár ahogy elnéztem őt a beszélgetés során, neki nem sikerült nagyon titkolnia az érzelmeit. Zavarában a haját csavargatta, amin jót mulattam.  Meglepődtem azon, hogy a testvéreimről beszéltem neki. Normális esetben elég volt rájuk gondolnom, és máris kijöttem a sodromból, ma este viszont megfeledkezem minden rossz emlékről. Hosszú évek óta először gondolkoztam el azon, milyen életem lenne, ha normális családban növök fel. Szándékosan kerültem a múltammal kapcsolatos témákat, túl kemények lettek volna egy ilyen alkalomhoz.
Az a pár pillanat, amíg kimondta, hogy találkozni szeretne velem, őrjítő volt. A keze érintése még inkább.
-    Legyen. – iszonyú erős késztetést éreztem arra a bizonyos csókra. Az utolsó pillanatban, mégis meggondoltam magam. Korai volt még, és nem akartam semmit sem elrontani a kapkodásommal. Mikor a farzsebembe csúsztatta a számát, úgy tűnt, a keze leheletnyivel tovább időzött ott. Látszott rajta, hogy kissé zavarban van, de a szemében ott lángolt a szenvedély. Tudtam, hogy még megkeresem.